Vándor
Egy világoskék Wartburg robog a csegei úton Görbeháza felé, Hajdúnánást elhagyva. A kormánynál egy mogorva, kalapos ember. Vastag szemöldöke a homlokráncolástól a szemébe lóg. Hozzászokott, nem zavarja. Annál inkább az eső utáni sĹąrĹą éjszakai köd.
Nemrég előzött meg egy gyengén kivilágított lovasszekeret, amit majdnem későn vett észre.
Talán ezért a haragos homlokráncolás. Vagy talán az utasa miatt? Ugyanis nincs egyedül.
A hátsó ülésen, a szakadozott kárpiton egy kutya ül, s remeg izgatottságában. A mogorva kutyája. Vagyis már nem sokáig.
Ha a kutyus fajtáját akarnám meghatározni, igen nagy gondban lennék. Kis termetĹą keverék, akinek felmenői közt talán még száz kutyaöltőig visszamenőleg sem bukkannánk tiszta vérvonalra. De azért szép. A szeme legalábbis az. Teste lesoványodott, melyen mocskosan és
csimbókosan lóg hosszú fekete szőre. Eddigi életét sárban és trágyában élte le, egy elfektetett vashordó mellett kikötve. Még egy nyakörvet is sajnáltak tőle, pedig már közel tíz éve csóválja farkát a gazdája előtt. Ő már csak ilyen hĹąséges fajta, no meg illik hálával tartozni a mindennapos, darával összekevert áztatott kenyérhéj vacsoráért is. A mĹąanyag
madzag, mellyel ki volt kötve, szinte már a húsába nőtt. Most is ott lóg a nyakában, mivel ma éjszaka még feladata van. Mármint a madzagnak.
Egy távoli bekötőút végén, egy öreg bükkfa mellett áll meg a jármĹą. A mogorva kalapját ledobva száll ki az autóból, maga után rángatva a megrémült jószágot. Megáll egy elég erősnek látszó faág alatt, melyet alig ér el, s melyen általveti a mĹąanyag póráz végét, miközben a kutyája még most is barátságosan dörgölődzik a sáros csizmájához. Egy erős rántás után az eb lába már alig éri a földet. A barátságos kutyaszemek rémületet tükröznek, s már egy nyüszítés is alig fér ki a torkán.
– Te sem fogsz több tyúkomat megzabálni! – hallatszik most először a mogorva hangja,
mintegy ítéletet hozva. Hát ezért kell pusztulnia szegény állatnak. Egy beteg tyúk, melyet a többiek véresre csipkedtek, épp a vashordó közelében kuporgott. A vadászösztön-e, vagy a folytonos éhség, de elkövette végül is a megbocsáthatatlan bĹąnt. Végzett egy lábasjószággal.
A mogorva a lelkiismeret legkisebb jele nélkül ül vissza jármĹąvébe, fejébe nyomja kalapját, némi ügyetlenkedéssel megfordul, s hagyja ott társát, kire még csak vissza sem néz.
Társát?! Közel tíz év alatt még csak nevet sem adott neki.
Még sĹąrĹą éjszaka van. Kicsi az esély, hogy valaki most járjon erre. Langyos szellő ringatja a bükk ágait a kutya fölött. Egy távoli libatelepről egyhangú gágogás hallatszik, megtörve az éjszaka csendjét. A póráz vége biztosan kikötve kapaszkodik a fa törzsében, könnyen megtartva a kutya súlyát. Nincs hideg, de a kutya reszketve várja vissza az autót, a gazdáját.
Azt ugyan várhatja!
A kötél egyre jobban szorítja a nyakát, s már a levegővétel is nehezére esik. Kétségbeesve várja az idő múlását, de csak a fájdalom és rémület nehezedik rá ronda súlyával. Pirkad, mire a kötél annyit nyúlik, hogy a szájával eléri. A nyakán még bevág, de a fától legalább már
megszabadítja magát. Ettől függetlenül továbbra is ott marad, ahol gazdája hagyta.
Reménykedik. Az avarban egy feketerigó kotorászik. Csőrével magasra dobja a lehullott leveleket, így talál rá a számára értékes falatokra. A kutya barátságosan nézi. Ilyen madarak a kertjükben is gyakran osztoztak egyhangú életében. Legalább egy kicsit nem gondol nyomorúságos helyzetére.
A nap szabályos korongja már a horizont felett lebeg méltóságosan. Néha egy-egy traktor eldübörög az úton, de más semmi. A magára hagyott lassan belátja, hogy nem fognak
visszajönni érte. Felsétál az aszfaltút szélére, s bátortalanul megindul a visszavezető irányba. Néhányszor megriasztja egy hangos kocsihang vagy dudálás. Ilyenkor az útszéli növényzetbe hasal. Végül már nincs bizodalma az aszfaltúthoz, s végleg letér róla. A városból nem látni semmit, a táj is
teljesen ismeretlen, mégis valami belső iránytĹąnek köszönhetően a helyes irányba megy Hajdúnánás felé. Nagy legelő terül el előtte, melyen még aránylag elég gyorsan halad. Igaz, az ereje kezdi kicsit elhagyni, mivel már két napja nem evett, s az éjszaka megpróbáltatásai is
erősen megviselték. Azt nem tudja, hova szeretne eljutni, de azt belátja, hogy gazdája már nincs.
Egyre melegebb van. A magasban egy vörösvércse szitál kisebb rágcsálókra, gyíkokra lesve.
Egy ilyen falat bizony hősünknek is jólesne, de innen lentről nem nagyon lát semmit. Vagyis már vett üldözőbe kétszer is egy-egy ürgét, de a fürge kis fickók pillanatok alatt eltĹąntek a szeme elől a sok ürgelyuk valamelyikében. Egy keskeny erdősávhoz ér. Egy akácos. Abban folytatja útját. Ágas-bogas, de az árnyék miatt mégis kellemes. Váratlanul egy állat teteme
kerül az útjába anélkül, hogy a szagát megérezte volna. Az óvatosságról megfeledkezve hajol fölé, s próbál enni belőle. A fájdalmat hamarabb érzi, mint ahogy meghallaná a támadó félelmetes morgását. Egy nálánál jóval nagyobb, elvadult kutya mar a hátsó lábába. A dögöt hátrahagyva próbál visszatámadni, de abban a percben egy másik fenevad a torkát kapja el.
A kutyus hangosan visít. Másra már se lehetősége, se ereje. Az egyik támadó harapása elengedi, minek következtében a másik rángatásától messzire penderedik. A hirtelen jött szabadulást kihasználva futásnak ered. Egy darabig hallja az ijesztő csaholást a háta mögül, de rövidesen elmaradnak üldözői. Szerencséjére visszaszólítja őket a tetem.
Megállni így sem mer. Az akácost rég elhagyva lassít, s esik össze kimerültségében. A hátsó lába, a nyaka vérzik, s az izmok is sérültek az erős álkapcsoktól. Rövid pihenést követően, mely alatt lenyalogatja a vér nagyját magáról, ismét talpra áll. Ilyen állapotban a város még több órai út, de erőt ad neki egy távoli harangozás hangfoszlánya. Hajdúnánás főterén az
impozáns református templom tiszteleg vitéz Hunyadi János emlékének